Ezúttal egy hozzám igen közel álló, Istent még csak „kerülgető”, személyesen még nem ismerő barátnőm adta az ötletet a vezérgondolathoz. Nemrég ezt mondta nekem: “Vajon mi más értelme lenne a saját nehézségeink, mélységeink megélésének, ha nem az, hogy ennek segítségével más, hasonló problémával küzdő embereknek segíteni tudjunk? Azért van az embernek két keze, hogy az egyikkel meg tudjon kapaszkodni, ha segítséget kér (és kell kérni, ha baj van!), a másikkal meg ő tudjon segíteni másoknak.” Innen jött a téma: kapaszkodót találni, és kapaszkodóvá válni.
Igen ám, de ha kapaszkodót keresünk, nem mindegy, hogy mibe (vagy éppen kibe) fogódzkodunk meg. A kétségbeesett, lejtőn csúszó ember mindenbe képes belemarkolni, de nem minden és mindenki alkalmas kapaszkodónak! A Zsoltárok 50,15-ben így szól az Úr: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.” Isten az ember igazi, valóságos kapaszkodója.
Ha pedig valaki bele tud kapaszkodni Istenbe, és az Ő segítségével kimászik a gödörből vagy szakadékból, tud-e hálás lenni? Eszébe jut-e megköszönni Szabadítójának, hogy megszabadította? Kinyílik-e a szeme mások megsegítésére?
Nagyon kedves evangéliumi történet számomra (Lk. 5,17-26), amikor egy magatehetetlen bénát hoznak a barátai Jézushoz, és amikor nem férnek hozzá a tömegtől , a tetőt is képesek megbontani, és azon keresztül leengedni őt. És Jézus az ő hitüket látva meggyógyítja a barátjukat nemcsak testileg, hanem lelkileg is.
„Egymás terhét hordozzátok”, „tegyünk jót mindenkivel” – ezt olvashatjuk a Galata levél 6. részében.
Tudunk-e mi is ilyen „tetőbontó” barátok lenni az embertársunk oldalán? Az Ige arra biztat minket, hogy ezt tegyük!
Ha ezek a gondolatok megihletnek bárkit, kérjük, hogy ossza meg megtapasztalásait, vagy éppen harcait az Örömmondó oldalán!
Határidő: 2023. szeptember 30.